Hadd féljenek, haragudjanak, szomorkodjanak a gyerekek

udatosítani, kibeszélni, gyakorlatokkal kezelni vagy előidézni. Így érdemes megélni az érzelmeket egy új könyv szerint, amely elsősorban gyerekeknek segít eligazodni az emóciók sokszor zavaros, kusza, félelmetes világában.

„Könnyű figyelmen kívül hagyni a gyerekek érzéseit azzal, hogy a reményeik, félelmeik és álmaik nem olyan fontosak, mint a felnőtteké. Pedig a gyerekek nagyon intenzív érzéseket élnek át” – hangsúlyozza Dame Benny Refson, az iskolás gyermekek lelki egészségéért tevékenykedő brit nonprofit szervezet, a Place2Be alapítója. Nagyon fontos lenne, hogy ezekkel a belső élményekkel a gyerekek tudjanak mit kezdeni, amit csak úgy lehet megkönnyíteni a szakértő szerint, ha a felnőttek minél korábban elkezdenek beszélgetni velük az átélt érzelmeikről, bármennyire is nehéz tud ez lenni olykor.

Ezt a helyzetet próbálja megkönnyíteni Elinor Greenwood Mit érzel? című új könyve, amely színes tablóival, könnyen befogadható, mégis szakszerű üzeneteivel tulajdonképpen a szülő helyett magyarázza el a gyereknek, amit az érzelmekről tudni kell és érdemes. A már akár hétéves kortól is kézbe adható kötet fő célja – ha nem is olyan meseszerűen dramatizálva, mint az Agymanók című sikeres animációs filmnek –, hogy az alapérzelmekkel képbe hozza olvasóit.

A boldogságról, a dühről, a félelemről és a szomorúságról nemcsak azt fontos tudatosítani, hogy melyik testrészben (a végtagokban, a torokban, a gyomorban vagy épp a fejben) váltanak ki fizikai reakciókat, hanem hogy az agyban miként születnek meg. Akár a felnőtteknek is tanulságos a „talamusz”, „hippokampusz” és „stresszhormon” kifejezések egyszerű és látványos magyarázata.

Mi minden a boldogság?

A gyerekeknek pedig az, hogy megtudhatják: minden érzelem fontos, még a negatívak (és ezért a felnőttek által sokszor elítéltek) is. A düh, a félelem és a szomorúság is az élet természetes velejárói (például a túlélésben segítenek), és ezektől lesznek az emberek önmaguk. Éppen ezért nem szabad félni a kimutatásuktól, hiszen érzelmek nélkül olyanok lennénk, mint a robotok, másrészt az érzelmek segítik egymás megértését is. Általuk megismerhetjük önmagunkat, és mélyebb kapcsolatokat tudunk kialakítani másokkal.

Helyesen relaxálni© Shutterstock

Az egyes alapérzelmek részletes bemutatása azonban nem szorítkozik pusztán tudományos ismeretterjesztő területre (például a boldogságot szabályozó négy hormon, a dopamin, szerotonin, endorfinok, oxitocin bemutatására vagy a bél-agy tengely működésének elmagyarázására), hanem nagyon praktikus, gyakorlatorientált szempontokat is felvet. Egyebek mellett olyanokat, hogy mi mindentől válhatunk boldoggá. A kutatások szerint például még a tettetett mosoly során is termelődnek boldogsághormonok. De a szabadban való mozgás, a boldog emlékek felidézése, a nevetés, a barátokkal töltött idő, vagy egyszerűen az, ha valamiért (mondjuk az élet apró örömeiért vagy akár a saját tulajdonságainkért, az elvégzett munkánkért) hálásak vagyunk, az mind hozzájárul ahhoz, hogy boldognak érezzük magunkat.

Számoljunk tízig

A düh jobb megismerése érdekében elsősorban azt kell már gyerekkorban világosan látni, hogy igen komplikált érzés, amelynek sokszor csak a felszíne látszik, de a mélyben, a hátterében sok minden lehet, amit fel kell deríteni, hogy kezelni tudjuk. A „kezelésben” – az okok feltárásán túl – pedig olyan egyszerű tevékenységek is segíthetnek, mint a séta, egy ölelés, a helyes légzés vagy a magunkban való tízig számolás. A kötet szerint fontos tudni, hogy akkor is dühös lehet az ember, ha csorbul az igazságosság-érzete, ugyanakkor az igazságosság nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt kapja. Hanem hogy „mindenki azt kapja, amire éppen szüksége van”.

Dühöt és félelmet is szülhetnek az olyan új helyzetek, amiket egy gyerek még nem ért. Ilyen például az egyre gyakrabban előforduló válás is egy családban. Düh a megjelenő „harmadikkal” szemben, félelem a biztonságos családi közeget megrendítő változásoktól. Miből fakadnak ezek az érzelmek, és mi a teendő velük – veszi sorra a kötet. Megoldást, mint bármely erős érzelem feldolgozásában, elsősorban az nyújthat, ha lehet beszélni ezekről egy megbízható felnőttel.

Virágot szagolni, gyertyát elfújni

Az érzelmek tudatosításában, megélésében vagy kezelésében a „kibeszélésen” túl sok egyéb technika is segíthet. A kötet megtanítja például, hogyan lehet egyszerű légzőgyakorlatokkal (mintha egy virágot szagolnánk meg és egy gyertyát fújnánk el), vagy jóga feladatokkal akár 1-2 perc alatt is helyesen relaxálni. De hasonló hatás érhető el a mindfulness (vagyis a tudatos jelenlétet erősítő) és a meditációs gyakorlatok révén is.

Utóbbiak között – a célközönséget szem előtt tartva – olyanokat említ a szerző, mint például, hogy képzeljük el, mit éreznénk az érzékszerveinkkel, ha valamely állat szaglását, látását vagy ízlelését kapnánk kölcsönbe. A szomorúság elűzésére pedig – az említetteken túl – olykor elég az is, ha tudatosítjuk, hogy egy kiadós sírás alkalmával a könnyek révén mennyi káros anyag távozik a szervezetünkből, egyszersmind mennyi fájdalomcsillapító és hangulatjavító hatású hormon termelődik.

Forrás: HVG

Hogyan segíthetjük szülőként a gyerekek tudatos internetezését?

Valahányszor a gyerekünk posztol egy képet valamelyik közösségi oldalon, adatot hoz létre. Minden egyes adattal egy kép alakul ki róla – hol járt, mit csinált, kivel volt. Szülőként segítsük a gyerekekben tudatosulni az adatgyűjtés tényét – javasolja Devorah Heitner ifjúsági- és médiaszakértő.

A tartalommegosztás gyakorló terep

A szülők gyerekük digitális lábnyoma kapcsán sokszor nem amiatt aggódnak, ami miatt kellene, és túlságosan a hátrányokra koncentrálnak. A gyerekünket akkor is felveszik majd a munkahelyre egyetem után, ha helyesírási hibák tarkítják a blogját, amelyet tizenkét évesen írt. A felnőtteknek arra kell ösztönözniük a fiatalabb generáció tagjait, hogy a tőlük telhető legjobbat nyújtsák, és olyasmit csináljanak, amire büszkék. Ez sokkal hasznosabb, mint megpróbálni „elleplezni” a vétkeiket és/vagy „tisztára mosni” a hírnevüket.

A megfelelő profilkarbantartás

Gyerekünkkel együtt legalább évente kétszer vagy háromszor végezzük el az összes közösségi platformon a profiljuk ellenőrzését, hogy lássuk, egy nyilvános keresés milyen eredményeket dob fel. A gyerekünk képeket és videókat oszt meg? Jó ötlet egy vagy két nagyobb keresőmotorral elvégeztetni a keresést. Ha olyasmit találunk, ami nem tetszik, számos megközelítés közül választhatunk. Kapcsolatba léphetünk azzal, aki posztolta a képet vagy szöveget, és megkérhetjük, hogy vegye le. Ha a bejegyzés a gyerek saját hírfolyamában jelent meg, akkor ő is el tudja távolítani. Ugyan nem tűnik el teljesen az internet archívumából, de azzal, hogy leszedjük, nagyobb az esélye, hogy idővel nem jelenik meg a keresési eredmények között.

Udvarias érintkezés az interneten

Gyerekeink online aktivitásával kapcsolatban tegyük fel az alábbi kérdéseket:

•  Muszáj reagálni egy olyan blogposztra, amellyel nem értesz egyet? Mikor jobb nem reagálni? 
•  Hogyan lehet illendően és tisztelettudóan kifejezni az egyet nem értést az olvasottakkal kapcsolatban? 
•  Amikor valamivel nem értesz egyet, bizonyítékokra támaszkodsz és logikus érvelésre építesz, hogy megcáfolj egy állítást? 
•  Mit tehetsz (vagy mit nem), amikor valaki rosszindulatú megjegyzést tesz valakire kommentben?

Ha már a kezdet kezdetén beszélgetünk a gyerekekkel ezekről, a probléma nem kerüli el a figyelmüket. Ugyanúgy menet közben kell beletanulniuk, de ehhez a beszélgetés vezérfonalat ad.

Hátrahagyott adatnyomok

Ugyan nem kerül pénzbe a közösségi platformok használata, mégis minden szolgáltatásért adatokkal „fizetünk”. Lehet, hogy elolvastuk, lehet, hogy nem, de bizony rákattintunk az „elfogadom” gombra, ami az adott platform felhasználási feltételeire vonatkozik. Ezek a dokumentumok direkt ilyen nehezen értelmezhetők, de a lényeg a következő: „Cserébe azért, hogy a platformunkat ingyen használhatja, beleegyezik abba, hogy a tevékenysége során keletkező adatokat felhasználhassuk.” Bár a közösségi oldalak üzleti modellje a felhasználói bizalomra épül, ezért nagy valószínűséggel nem érdekük bizalmunkkal visszaélni, de azért jó tudatában lenni azzal, hogyan használják fel az adatainkat. Így a megosztásainkat összhangba tudjuk hozni azzal, ami számunkra még elfogadható – és ezt tanítsuk meg a gyerekeinknek is. A legtöbb ilyen cég nem néz rá a posztjainkra – de automatikus programokat használ, amelyek kulcsszavak mentén összeszedik az információmorzsákat az általunk közölt tartalomból.

Helymegjelölés

Üljünk le a gyerekeinkkel, és nézzük végig a beállításokat, amikor létrehozzák vagy frissítik a fiókjukat. Lehet, hogy a helyzetünk megjelölése alapbeállítás, és még csak nem is gondoltunk erre! Gondoljuk végig közösen, miért nem feltétlenül jó ötlet minden egyes posztunk kapcsán mindenkivel tudatni, hogy épp merre járunk. Leszámítva a nyilvánvaló biztonsági kockázatokat, belegondoltak-e abba, hogy a bejelentkezéseikkel esetleg megbánthatják a barátaikat? A gyerekek sokszor azt a stratégiát választják, hogy nem valós időben osztják meg az élményeiket, így nem éreztetik másokkal, hogy kimaradtak valamiből. De a helymegjelölésből tudható, épp merre jártunk előző nap (vagy épp egy órája!), és ez problémákhoz vezethet barátok között.

A fenti cikk Devorah Heitner ifjúsági- és médiaszakértő Képernyőtudatos család című könyvének szerkesztett részlete. Hogyan teremthetünk egyensúlyt a képernyőidő és egyéb tevékenységek között? Miként tanulhatunk bele gyerekeink digitális életének mentorálásába? Hogyan alakíthatja gyerekünk kellő önállóság mellett, mégis biztonságban digitális szokásait? Deborah Heitner igyekszik ráébreszteni minket arra, hogy szülőként a mi dolgunk felelős digitális állampolgárrá nevelni gyerekeinket. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.

Forrás: HVG

Belső gyermek felfedezése

A pszichológia rengeteg módszert fejlesztett ki arra, hogy az életünket élhetőbbé tegye. A belső gyermek egy olyan érzékletes és igazán jól használható megközelítés, mely megmutatja a saját magunkról alkotott képünket, annak minden nehézségével, fájdalmával és kihívásával.

Aki képes a belső gyermekét meggyógyítani, az igazán nagy lépést tehet előre a saját életének jobbá tételében. Feloldhatjuk mindazokat a fájdalmakat, amiket magunkkal cipelünk, s ennek révén képesek leszünk újjáformálni az életünket.

Egy boldog élet alapja egy boldog gyerekkor érzelmi emléke, mely semmi másra nem vár, csak hogy újra átéljük, s újra a valóságunkká tegyük. A boldog gyerekkor emlékét bárki megteremtheti magának, nem kell hozzá feltétlen az, hogy a gyerekkorunk valóban boldogító legyen. De természetesen a boldog gyerekkor emlékét megteremteni egy nehézségekkel terhelt gyerekkor után nem két nap műve.

A belső gyermek képe

A gyerekkorunk tapasztalatai kialakítják azt, akinek érezzük és gondoljuk magunkat. Ezzel semmit nem tudunk tenni. A múlt már nincs, végérvényesen elmúlt, s semmi köze a jelen pillanat megéléséhez.

A múltunkkal egy dolgot tehetünk: elfogadjuk. Megváltoztatni nem tudjuk, harcolni vele pedig értelmetlen. múlt azon szükséges lépések összessége, mely a jelen percéhez (és annak felismeréseihez) vezet. A múltunkkal egyetlen ponton tudunk dolgozni. Átírhatjuk azon érzelmi emlékeket, amik kialakították azt, ahol most vagyunk.

A gyerekkorunk emlékeinek összessége határozza meg a belső gyermekünk képét. Pontosabban azokat a részeket tartalmazza a személyiségünknek, amit a világtól el akarunk titkolni, amit félünk megmutatni magunkból.

Aki képes szembenézni a gyengeségeivel, s azokkal megértéssel foglalkozni, az képes megváltoztatni a legbelső szinten mindazt, amit a világgal kapcsolatban érez, elvár és gondol.

A belső gyermekkel való munka nem projekt meló. Nem lehet vele sietni, vagy azt erőltetni. Nem egy gyorstalpaló technika, s nem okoz olyan látványos változást egy-két nap alatt, mint a gondolkodás megváltoztatása.

A gondolataink megváltoztatása többnyire csak egy szépségtapasz  egy hatalmas és üszkösödő seb felett. Lehet, hogy sok mindent eltakar, de a lényeg nem sokat fog változni. A felszínen lehet, hogy hat, de a mélyebb rétegek fájdalmának meggyógyításához totálisan alkalmatlan eszköz.

A belső gyermek meditáció

A belső gyermekkel való munka egy imaginációs technikán, egy fajta meditáción alapul. Négy lépésben történik ez a folyamat, s mindegyik lépésnek fontos szerepe van. Aki egyik lépést átugorja, az nagyon nagy bajba keverheti magát, mert ez a technika nem való műkedvelőnek.

Amikor elképzeljük azt, milyen is a mi belső gyermekünk, igen komoly felismerésekkel lehetünk gazdagabbak. Időnként erősen sokkoló is lehet, ha nem azzal szembesülünk, amit idealizált világunkba be tudunk fogadni.

Sokan nem tudnak mit kezdeni egy gonosz manóval, egy öreg emberrel, vagy egy olyas valakivel, akinek láthatóan durva sérülései vannak, vagy egy mozgássérülttel. Főleg akkor, ha a mindennapi megjelenésük sem ilyen, hanem ennek pont az ellenkezője.

Persze nem mindenkinek ilyen végletes a belső gyermeke. De legyen bárhogy is, a belső gyermekünkkel érdemes foglalkozni. Sok olyan tulajdonsága van, amit érdemes az életünk részévé tenni, hiszen minden tulajdonsága arra vár, hogy örömtelivé varázsolja a világunkat. Ehhez csak egyetlen egy dolog szükséges. Megismerni és meggyógyítani a belső gyermekünket.

Igen küzdelmes és nehéz élete lehet, akinek a belső gyermek meditációban egy ilyen arc jön szembe, annak minden tragédiájával. (Ez nem elrettentő vagy túlzó példa, nekem ez volt a tapasztalatom…)

A belső gyermekkel való munka folyamata

A belső gyermek meditáció igazából nem egy egyszeri gyakorlat, hanem egy folyamat, amit érdemes akár hónapokig csinálni. Minden nap felkeresni, beszélni vele, vagy csak együtt lenni. A belső gyermek egy olyan része a lényünknek, mint bármelyik másik részünk. Ha foglalkozunk vele, akkor támogat minket, ha elhanyagoljuk, akkor bajokat fog okozni.

Néha ez a kapcsolat sokáig úgy látszik, nem sokat változik. Ekkor szimplán csak a törődés tényétől gyógyul. Néha meg rengeteg minden történik vele, ahogy átrendeződik az életünk. Vagy egyedi meglátásai lehetnek, súg a mindennapokhoz, vagy valami egészen egyedi dolgot tesz.

De bárhogy is legyen, a belső gyerekkel való folyamatos törődés alakítja az életünket, gyógyítja a belső sebeinket, s elkezdi átformálni az életünk. Idővel a szobáját is rendbe teszi, amihez vagy kér segítséget, vagy nem. S érdemes minden esetben azt követni, amit érzésre ő kér.

Forrás: Lelki Egyensúly

Hogy kell boldog gyermeket nevelni?

A dán gyereknevelés hat alappillérre épül, aminek néhány titkát el is árulta Iben Dissing Sandahl dán pszichoterapeuta, a HVG Extra Pszichológia Szalon legutóbbi estjének egyik előadója. A Vekerdy Tamás pszichológussal közösen tartott beszélgetésen szó esett arról is, mit és hogyan játsszon a gyerek, és kell-e félnie a szülőknek az okostelefonoktól.

„Gyerekként dühös voltam az édesanyámra, amiért az apámtól való válás után alig foglalkozott velem, rengeteget hagyott egyedül, magamnak kellett felfedezni mindent, és emiatt úgy éreztem, elárult engem. Amikor azonban szembesítettem ezzel már felnőtt koromban, ő azt mondta: ’Dehát szabadságot adtam neked!? Mindig tudtam, mit csinálsz, és biztos voltam abban is, hogy elég erős vagy, hogy megküzdj a problémákkal.’ Ekkor értettem meg anyám motivációit, és a dán nevelési módszer lényegét is.” Ezzel a személyes vallomással fordult közönségéhez Iben Dissing Sandahl a Közép-európai Egyetem (CEU) zsúfolásig megtelt előadótermében szeptember 10-én.

A legboldogabb nemzet

A pszichoterapeutaként, tanárként és nem utolsósorban gyakorló szülőként is tevékenykedő szakember – akinek már két könyve is megjelent magyarul – ezután elmesélte, hogyan fejtette meg annak titkát, miért vezetik a dánok évtizedek óta a legboldogabb nemzetek rangsorát.

Mindenekelőtt arra jött rá, hogy boldog gyermeket nevelni: életmód. Nem egyetlen tényezőtől függ, hanem egy olyan szemlélettől, amely évszázadok dán hagyományát követve hat alappillérre épül. Mindenekelőtt a – most külön kötetben is taglalt – szabad és kötetlen játékra, továbbá a szülői hitelességre, az egyes események „átkeretezésének” képességére, a kölcsönös empátiára, az ultimátumok nélküli, demokratikus nevelésre, illetve a rendszeres meghitt együttlétre, a hyggére.

Utóbbi, mint előadásában kifejtette, a dán identitás és kultúra része, és a közösen – barátokkal, családdal – meghittségben eltöltött időt jelenti. Fontos, hogy ilyenkor az emberek szabadon, kötöttségektől, veszekedésektől és előítéletektől mentesen élvezik egymás társaságát, és ezekben az egyszerre hangulatként és lelkiállapotként jellemezhető pillanatokban sajátos „mi” tudat alakul ki a résztvevőkben, miközben az egyéni érvényesülés, az „ego” megnyilvánulás másodlagos lesz.

Az alappillérek

A hat alappillér közül Iben Sandahl ezúttal a hitelesség jelentőségét emelte ki. Merthogy a hiteles szülői magatartás első lépése, hogy irányt mutat a gyermekének, hogyan legyen őszinte önmagával és másokkal, illetve, hogyan élje meg a saját érzelmeit. „A gyerekek folyamatosan figyelik, hogyan éljük meg a haragunkat, az örömünket, a csalódottságunkat, az elégedettségünket és a sikerünket, és hogy ezeket az érzelmeket hogyan fejezzük ki a világ felé. Ez néha nagyon nehéz számunkra is, főleg a kellemetlenebb érzéseink, a düh, az agresszió vagy a szorongás esetében.”

Elengedhetetlen az is, hogy a szülő őszintén tudja megmutatni a gyerekének, mely célok, vágyak, hobbik a legfontosabbak az életében. És persze aztán a csemetéje elé is csak olyan célokat tűzzön ki, amelyekkel ő maga is, a gyerek is azonosulni tud.

A nevelésben is, de az egész életszemléletünkben is sokat segíthet a dán módszer másik alapelve, az átkeretezés. Ilyenkor megpróbáljuk az általunk ismert igazságot, tényeket új módon, új „mentális keretben” szemlélni. Olyan ez, hozott példát az előadó, mint amikor egy múzeumban egy tárlatvezető segítségével nézzük újra a képeket, és korábban észre sem vett apró részletek válnak láthatóvá számunkra – teljesen más megvilágításba helyezve a történetet.

Az életben is az alternatív történetek felfedezése pozitívvá változtathat egy alapvetően negatívan megélt helyzetet, mivel kiderül, hogy minden éremnek van másik oldala, és az adott szituációt lehet a másik szemével is nézni, nem csak a sajátunkkal. A gyerekeknek (és önmagunknak) megtanítva ezt a módszert, megváltozhat az általános jóllétünk, az egész életünk – hangsúlyozta Iben Sandahl. A perspektívaváltás, a dolgok (vagy épp egy-egy nevelési helyzet) pozitív oldalának keresése segít talpraesettebb gyerekeket nevelni.

Ki uralja a kütyüket?

A közönség által feltett kérdések között felmerült, hogy vajon a hétköznapokat átalakító okostelefonok és modern technológiai kütyük terén nem késtünk-e el ezen eszközök kordában tartásával. Azt a dán előadó is elismerte, hogy immár lehetetlen elbújni előlük, de az elfogadásukkal párhuzamosan mindent meg kell tenni azért, hogy egészséges egyensúlyban élhessünk velük.

Félelem helyett világos és életszerű szabályokat állítsanak fel a szülők, minden család a sajátjait, az élethelyzetüknek, szokásaiknak, kultúrájuknak megfelelőt. De ezek a személyre szabott regulák „nem jelentik azt, hogy elfeledkezhetünk a szülői felelősségünkről, vagyis, hogy jó pár évig alapvetően rajtunk múlik, mennyi időt töltenek online a gyerekek, és ebben nem engedhetjük, hogy ők vegyék át az irányítást” – hangsúlyozta.

Még sarkosabban fogalmazott ugyanebben a kérdésben az est másik vendége, Vekerdy Tamás pszichológus. Szerinte „az összes kütyü óriási veszélyt rejt magában, méghozzá az érzelmi kapcsolódást kiüresítő veszélyeket”. Ezért ezt „nekünk, szülőknek kéne kordában tartani, de vajon képesek vagyunk-e rá?” – tette fel a kérdést. Aligha, hiszen „most a kütyük uralkodnak rajtunk, ők használnak minket, holott nekünk kellene használni őket”.

A magyar szakértő éppen ezért határozottan limitálná a gyerekek képernyő előtt töltött idejét, óvodás korban például maximum napi néhány percben, és kisiskolás korban is csak kevésbé lenne szigorú. Azt pedig kifejezetten üdvösnek tartaná, ha a szülők erőt vennének magukon, és nem gyermekmegőrzőként tekintenének a képernyőre, hanem a kicsivel együtt ülnének oda elé, hogy aztán beszélgethessenek a látottakról.

Önjutalmazó játék

A dán módszer kapcsán Vekerdy kiemelte, mennyire egyetért ő is a szabad, kötetlen, felnőttek által nem irányított játék jelentőségében. A játéknak ugyanis „önjutalmazó funkciója” van, ezért nem szabad serkenteni. A felszabadult pillanatok során pedig a gyerek (vagy felnőtt) átéli a „flow-t”, elfeledkezik önmagáról, eggyé válik a világgal.

Ennek elérését segíti a mese is – elsősorban a hallott és olvasott mese. Ilyenkor ugyanis belső képek születnek, lehetőség nyílik az élmények, feszültségek, indulatok, vágyak feldolgozására, vagy épp azonosulásra az elképzelt alakokkal. Az olvasás empátiára nevel, segít átélni, mit érez a másik, bele lehet helyezkedni az ő helyzetébe. Ugyanezt a (mozgó)képként látott világ nem – vagy csak jóval kevésbé – képes elérni, mert például a számítógépes játék külső képeket hoz, amelyek blokkolják a belsők kialakulását.

De akkor mi a jó játék – tette fel valaki a kérdést a közönség soraiból. A homok, a sár, a víz, a labda, az egyszerű dolgok – hangzott a válasz. Tulajdonképpen minden, amire jól lehet „projektálni”, kivetíteni a belső képeket. Másképpen fogalmazva: minden jó, ami bekapcsol a flow-ba. A magyar szakember szerint ezért nagyszerű játék a (nevét a „jól játszani” szóösszetételről kapó) dán Lego. Persze csak addig, amíg nem kis füzetekből kell összerakni az előre meghatározott építményeket.

Versengés helyett

Mindezeken túl Vekerdy Tamás azt is hangsúlyozta a dán kötet kapcsán, hogy a magyar szülőknek is önmaguknak kéne lenniük, el kéne végre fogadniuk, hogy nem tökéletesek. És nem lenne szabad beszállniuk a szülői és iskolai versengésekbe, ahogyan azt sem lenne szabad hagyni, hogy a gyereküket berángassák ezekbe. „Jól tudjuk ugyanis, akár Nobel-díjas vagy a díjra jelölt nagy tekintélyű tudósok példájából – hangsúlyozta –, hogy az iskolai teljesítmény nem korrelál a későbbi, az életben nyújtott teljesítménnyel.” A megküzdési képesség és a talpraesettség sokkal inkább a kiegyensúlyozott, boldog gyerekkoron múlik.

Forrás: HVG Pszichológia magazin

 

10 dolog, amit Vekerdy Tamás követendőnek tart a dán gyereknevelésben

Nemrég jelent meg a Gyereknevelés dán módra című könyv, melynek Vekerdy Tamás pszichológus írta az utószavát. A szövegből szemezgettünk.

1. Mondogatjuk, hogy milyen fontos dolog a játék, a szabad játék, és még bele is írjuk az óvodai nevelés országos alapprogramjába (de persze csak oda, az iskolai tantervekből már hiányzik), holott a dán tapasztalat szerint az örömteli, a magabiztos és rugalmas (a stresszeket jól tűrő és a kibillenés után mindig eredeti önmagához könnyen visszatérő) felnőttkor nem érhető el sok szabad játék nélkül.

2. A dánok nem üvöltenek a gyerekkel. Akkor se, ha éppen ki akar rohanni az úttestre. Holott már ötször hallotta, hogy ezt nem lehet, nem szabad. A dán anya megáll, mélyet lélegzik, és leguggol a fiához, ahogy könyvünkben olvashatjuk, és így beszél vele. Sikerrel. Mert a mély kapcsolatban ott él a „haszontalan” dolgokban, játékban, hangulatokban kikovácsolt összetartozás…

3. Engedjük szabadon gyerekeinket, tanácsolja a dán praxis, és kerüljük el a túl gyors beavatkozást. Így fejlődik igazán az önkontroll és a rugalmas válaszadás képessége. És így kerülünk egyre mélyebb kapcsolatba saját magunkkal, ami nagy biztonságot ad.

4. És: mindenről beszélni kell, a tragikus és felkavaró eseményekről is, a gyerekekkel. A dánoknak soha nem jutott eszükbe, hogy a tragikus befejezést egy-egy mesében átírják, hogy megkíméljék a gyereket. A hallgatóra bízzák a következtetések levonását. A nagyapa halálától az esetleges válásig mindent meg lehet beszélni a gyerekekkel, csak ezt mi nem hisszük el.

5. Magyarországon nem győzi hangoztatni az ember, hogy ne akarj tökéletes szülő, tökéletes anya vagy apa lenni. A dánok ki is mondják, a gyerekeknek a szüleiktől nem tökéletességre, hanem érzelmi őszinteségre van szükségük.

6. Magyarországon az az alapgondolat, hogy a gyerekek rosszak, meg kell őket törni. Dániában az alapgondolat szerint a gyerekek eredendően jók. Átesnek olyan korszakokon – a különböző dackorszakokon –, amik a fejlődés határait jelzik, ezt tudomásul kell venni, ez normális és elfogadott. Legalábbis a dánok szerint; és így már nem is olyan idegesítő, nem szörnyű.

7. Ahhoz, hogy megkapjuk a tiszteletet, meg is kell adnunk. Igen, a dánok ott kezdik, hogy megadják a gyerekeknek a tiszteletet, és úgy tapasztalják, hogy az így nevelt gyerekek jobban hallgatnak a későbbiekben is a szüleikre, és kevésbé befolyásolják őket kortársaik, önállóbbá válnak döntéseikben.

8. A dánok háromszorosan hangsúlyozzák: olvassunk, olvassunk, olvassunk! Hivatkoznak a kutatásokra, hogy milyen nagy mértékben növeli a gyerekek empátiáját, másokkal való azonosulásra szolgáló képességét, ha olvasunk nekik. És nemcsak a kellemes könyvek jöhetnek szóba, hanem minden könyv, ami érzelmet – akár negatív vagy kellemetlen érzelmet is – kelt. A valóság megélése őszintén és hitelesen, itt is ez a fontos.

9. A dán iskolában, mint könyvünkben olvassuk, a tanárok minden évben a diákokkal együtt hozzák létre a szabályokat. Közösen döntenek. Minden osztályban más szabályok érvényesek, és minden év elején újraalkotják őket. Az eredmény lenyűgöző. Olvashatjuk, ha valaki túl hangos, vagy zavarja a tanítást, esetleg az egész osztály föláll, körbesétál a teremben, és tízet tapsol. Még az év elején határoztak így. Általában minden kérdésben sokkal több időt és energiát fordítanak arra, hogy hogyan előzzék meg a problémákat, mint hogy hogyan büntessék miattuk a gyerekeket.

10. Kedves anyák! Kedves apák! Kedves tanárok! De jó volna, ha nem aggódnátok amiatt, hogy mások mit gondolnak rólatok, gyereketekről és osztályotokról, hanem sokkal bensőségesebben foglalkoznátok velük! És aztán néhány fontos szabály: Aludjunk többet! Mozogjunk többet! Fordítsunk több időt magunkra! Annak, hogy magunkat jól érezzük a bőrünkben, az egyik legfontosabb összetevője a minőségi idő, amit együtt tudunk tölteni szeretteinkkel.

A könyvről itt talál infókat.

Forrás: HVG.hu

Mit tennél, ha nem félnél ?

Nehéz helyzetekben, vagy komolyabb döntés előtt állva végiggondoljuk a lehetséges kimeneteket, és előfordul, hogy a jövővel kapcsolatos várakozásainkat beárnyékolja az aggodalom, vagy a félelem. A félelem blokkolja a gondolkodásunkat, ilyenkor nagyon nehéz a legjobb formánkat hoznunk, vagy megtalálni a legoptimálisabb döntést. Habár a lehetséges veszélyek bekövetkezési valószínűsége vélhetően nagyobb mint nulla, sokszor mégis vagy túlbecsüljük a kockázatokat, vagy alulbecsüljük saját erőforrásainkat, lehetőségeinket. Egy Mark Twaintől származó mondás jut erről eszembe, ami valahogy így hangzik: „Szörnyű dolgokat éltem át az életemben. Ezek közül néhány valóban meg is történt.”

De ennél a mondásnál még tanulságosabb az alábbi történet.

„Volt egy ember, aki mindig nyugtalanul aludt. Sokszor megtörtént, hogy rosszat álmodott, és ilyenkor futásnak eredt az erdőben, s csak futott, futott, mintha menekülne valami elől. Egyszer egy közelben élő másik törzsnél kötött ki, és lerogyott az első sátor elé. Egy bölcs öreg élt abban a sátorban, és amikor reggel rátalált a kimerült férfira, megkérdezte tőle, mit keres itt. A férfi elmesélte visszatérő álmát, amelyben egy hatalmas farkas rohan felé kitátott szájjal, benne hatalmas fogakkal, és annyira közel jön hozzá, hogy még a leheletét is érzi. – Vajon miért fut feléd a farkas? – kérdezte a bölcs öreg. – Hogy megegyen – válaszolta a férfi. – Hát az meg hogy lehet? – csodálkozott az öreg. – Hiszen ez csak egy álom, ott nem lakhat jól veled! Különben is, ahogy elnézem, elég régóta fut, és még mindig életben van. Valami más táplálja őt, nem pedig te! Mi lenne, ha egyszer bevárnád, és megkérdeznéd, mit akar tőled?

A férfi megfogadta a tanácsot, és aznap éjjel lefekvés előtt elhatározta, megkérdezi a farkast. Amikor eljött az álom, és megérezte a farkas leheletét, nem indult futásnak. Szembefordult a farkassal és megkérdezte: – Miért üldözöl engem?

A farkas leült, és így szólt: – Mert az a feladatom, hogy tanítsalak. Most már készen állsz rá”

Habár a „jobb félni, mint megijedni” mondásnak is komoly üzenete van, mégis sok olyan döntési helyzet adódhat az életben, ahol szükség lehet arra, hogy a kockázatokat racionálisan, eltúlzott félelmektől mentesen tudjuk értékelni. Le akarunk szokni a dohányzásról, de félünk, hogy el fogunk hízni. Jól kell teljesítenünk egy vizsgahelyzetben, de bizonytalanok vagyunk önmagunkban, a tét pedig túl nagynak tűnik.  Sokat vállaltunk magunkra, és úgy érezzük, összecsapnak felettünk a hullámok. Esetleg sodródunk egy nem teljesen kielégítő kapcsolatban, mert félünk, hogy egyedül maradunk… Halogatjuk a fogorvosi vizsgálatot mert félünk a gyökérkezeléstől, foghúzástól, injekciós tűtől… Sokféle nehézség jöhet szembe, és ilyenkor jól jöhet a régi történet bölcsessége. Valóban ennyire limitáltak a lehetőségeid? Tényleg akkora az a tét? Tényleg olyan veszedelmes az a „fenevad”? Ahhoz, hogy megoldást tudjunk találni:
össze kell szednünk a bátorságunkat, túl kell lépnünk önmagunkon és szembenézni a félelmünkkel;
fel kell kutatnunk, újra megtalálnunk erősségeinket, amikre támaszkodhatunk, és amelyek segítségével újra kezünkbe vehetjük az irányítást;
előfordulhat, hogy érdemes valami újjal próbálkoznunk, olyannal, amit még nem próbáltunk;
a lehetséges veszélyeket számba véve tervet kell kidolgoznunk a kockázatok csökkentésére.

A helyzetértékelést, és az esetleges eltúlzott aggodalmak eloszlatását segítheti, ha jó kérdéseket teszel fel magadnak. Mit tennél, ha nem félnél? Mit tennél, ha tudnád, hogy nem vallhatsz kudarcot?                                                                                                                                             Forrás: fineminding.hu

 

 

 

Ezek a gyerekek az életüket kockáztatva …

Ezek a gyerekek az életüket kockáztatva jutnak el az iskolába nap mint nap. Megdöbbentő képek!

A gyerekeknek itthon az iskolába járás legveszélyesebb része az úttesten való átkelés.  De ez nem mindenhol ilyen egyszerű.

A világ sok részén nincsenek kiépített utak, de még földutak sem. A lenti történetek itthonról hihetetlenül hangzanak, pedig a világ sok részén, ahol a jólét egy ismeretlen fogalom, nap mint nap veszélyes, megpróbáltatásokkal teli utakon mennek iskolába a gyerekek. Mert tanulni mindenhol kell.

1. Nézd meg például ezeket a kínai gyerekeket Genguan falujából. Minden nap egy fél méter széles járaton jutnak el az iskolába, hatalmas szakadékkal a lábuk alatt. Az iskola a hegy tetején van, és 2 út vezet csak oda. A másik 2 órával hosszabb séta, így inkább erre mennek. Az osztályfőnökük is velük tart minden reggel, mind a 49 diákkal.

2. Indonéziában, Padang falujában két évvel ezelőtt leszakadt a függőhíd, így azóta minden nap így egyensúlyozva kell átkelniük 10 méterrel egy folyó felett. Azt már meg sem kell említeni, hogy utána még 11 kilométert gyalogolnak az iskoláig.

3. Egy másik indonéziai faluban, Sanghiang Tanjungban szintén leszakadt a függőhíd a 2012-es árvizekben. Itt ugyan van pár kilométerre egy híd, de az 30 perccel meghosszabbítaná az utat, így a diákok és tanáruk inkább a veszélyesebb megoldást választják.

A jó hír, hogy a helyi acélgyár hamarosan épít nekik egy új hidat.

 

4. Újból Indonéziában vagyunk, most Javában. A gyerekek itt egy levegőben függő vízcsatornán bicikliznek át 2 hegycsúcs között, hiszen a rendes út 6 kilométerrel hosszabb lenne.

5. A Fülöp Szigeteken, Rizal tartományában a gyerekek egy felfújható gumikeréken kelnek át a folyón iskolába menet. Ha esőzés van, és megduzzad, vagy gyorsul a folyó áramlása, ismerősökhöz kéredzkednek be, ha nem tudnak hazatérni iskolából. A falu környékén nincs híd, így ez az egyetlen megoldás, ha tanulni akarnak.

6. Ezeknek a vietnámi gyerekeknek még sanyarúbb sorsuk van. Ők a folyót átúszva mennek iskolába minden nap, és persze arra is jönnek haza. Műanyag szatyorba rakják ruhájukat az úszás alatt, hogy azok ne legyenek vizesek. A folyó 15 méter széles, és 20 méter mély.

7. Nepál hegyvidékein, ahol sem utak, sem hidak nem léteznek, a gyerekek bármilyen biztonsági felszerelés nélkül kelnek át a szakadékok felett a lent látható módon. Érdekes, hogy még így is egyenruhába járnak iskolába.

8. Columbiába ilyen kábeleken csúsznak a diákok iskolába. Elsőre akár élvezetesnek is látszik, de ha megtudnánk hogy a saját gyermekünk 70 km/órás sebességgel, 400 méterrel a felszín felett, 800 métert csúszik egy kifeszített kábelen, nem biztos, hogy örülnénk. 60 másodpercig tart a csúszás.

Ezen az elképesztő képen a kislány előtti zsákban öccsét viszi, aki 5 évesen még túl fiatal ahhoz, hogy egymaga csússzon. A lány jobb kezében a „fék” látható

9. Kínába visszatérve az elsőhöz hasonló képet láthatunk, csak itt a gyerekek 160 kilométert tesznek meg iskolába menet, de ezt persze évente csak egyszer, oda-vissza. Az út 2 napig tart, rendkívül veszélyes terepeken, sziklákon, folyókon át.

10. Végezetül egy megdöbbentő kép, ahogy egy Jeruzsálem melletti menekülttáborban sétál a kislány iskolába, látszólag tudomást sem véve a körülötte zajló dolgokról. A kislány körül köveket láthatunk, amiket a Palesztin tüntetők a kislány mögött lévő katonákra dobáltak. Kész elmebaj.

 

Forrás: Érdekességek.hu

 

Vidám utcai festmények, melyek …

Vidám utcai festmények, melyek az eső hatására kelnek életre.

Mi is vidíthatná fel jobban az esős napokat, mint egy színpompás festmény, amit csak akkor láthatunk, ha elered az eső! Egy dél-koreai dizájner csapat alkotta meg a Szöulban látható „monszun” elnevezésű alkotássorozatot, amivel a minden évben beköszöntő monszun komor hangulatát szerették volna újra vidámmá varázsolni. A festmények tervezésekor fontos szempont volt, hogy a képek egyszerre jellemezzék az ország kultúráját, és alkalmazkodjanak a domborzati viszonyokhoz. Így aztán amikor elered az eső, előbújnak a zseniális festmények, melyek egy speciális festéknek köszönhetően, a víz hatására kelnek életre. Íme!

 

Forrás: Érdekességek.hu

Áttörés az autizmus kezelésében: rendbejött egy magyar kisfiú

Magyar technológia jelenthet megoldást az autizmussal élőknek

Világon egyedülálló módon hangsúlyos és konkrét eredményeket ért el egy magyar technológia az autizmussal élők esetében. Nem hókuszpókuszról vagy gyógyszeres kezelésről van szó: a Stabil Pont Technológia az autizmus kiváltó okait, megjelenési formáit vizsgálva kézzelfogható eredményeket ért el egy 15 éves kisfiú – és családja – életében.

Az autizmus a jelenlegi álláspont szerint egy idegi-fejlődési rendellenesség, ami csökkent mértékű társadalmi kapcsolatokban, kommunikációs képességekben, abnormális viselkedési és érdeklődési mintázatokban nyilvánul meg. Bár az eredete ismeretlen, a genetikai tényezők fontosnak tűnnek. Okait jelenleg is kutatják. Egy magyar csoport, a Stabil Pont Technológia kifejlesztői arra a felfedezésre jutottak, hogy,az autizmust örökölhető pánik stressz okozza, általában egy  háborús erőszak , amit egy fogantatáskor vagy azután szerzett érzelmi stressz erősít fel ,  és úgy tűnik, világon egyedülálló módon megoldást találtak rá.

Tóth Zoltán, a Stabil Pont Technológia (SPOT) kifejlesztője elmondta: módszerük segítségével sikerült rendbe tenniük egy 15 éves autista kamaszfiút, Ricsit, akinél 6 évesen diagnosztizáltak gyermekkori autizmust és másokat is eredményesen tréningelnek.

„Arra jöttünk rá, hogy ha egy személyt, aki nincs magánál – mert egy autista igazából önmaga védelmében van és ezért nincs magánál – folyamatosan behelyezünk egy pontba és mindig visszatesszük oda, akkor elindul a mérlegelése, majd ezt fokozzuk. Az egész tréning lényege, hogy legyen az alanynak egy stabil pontja, ennek segítségével ki tudja adni a mélyen lévő stresszt” – mesélte Tóth Zoltán.

A SPOT módszer működéséről a biofizikai agykutatás professzora, prof. Bokkon István elmondta: „A módszer sikere két dolgon alapul: a szem és testmozgáson és a közben elhangzó külső ingerszavakon és visszacsatolásokon. Ez egy mesterséges stimulálás megfelelő visszacsatolással, amire a Zoltán rájött és úgy néz ki működik. Itt arról van szó, hogy az autista személyt visszahelyezik mindig ugyanoda, leültetik és a szembe kell néznie (alapvetően egy autista kerüli a szemkontaktust), újra és újra, és addig mondják neki az ingerszavakat és adnak megfelelő visszacsatolást,  amíg képes lesz nyugodtan szembenézni. Valójában arról van szó, hogy a tudata nem mer szembenézni a félelmeivel, a múlt traumáival és ez akár dührohamokhoz is vezethet – ez a tapasztalatom.”

Ricsinél, a rendbe jött autista kamaszfiúnál 6 évesen diagnosztizáltak gyermekkori autizmust (ami csak nevében gyermekkori, a tudomány jelenlegi állása szerint ez egy állandó állapot). Emellett figyelemzavart, hiperaktivitást és értelmi fogyatékosságot is megállapítottak. 13 éves korában kezdett a Stabil Pont Technológia tréningjeire járni. Ezen a konfrontáló tréningen a mediátor, Tóth Zoltán megismerve Ricsi reakciót, visszavezette őt a problémák kiindulásához, majd megtanította kezelni a nehézségeket a kamaszfiúnak. Ricsi fejlődése során voltak kisebb visszaesések és nagy győzelmek. A legnagyobb dolog, hogy mára Ricsi a korához képesti normális életet élhet.

„Az első alkalom után volt változás, a kisfiam zavaros szemei kitisztultak, tágra nyíltak és azt mondta nekem: Mami, ezt csináljuk, mert nekem ez jó. A terápia hatására önálló kamaszfiú lett a fiamból, akit el lehet engedni otthonról bármilyen programra, mert biztosan tudom, hogy nem lesz gond. Ma is vannak stresszhelyzetek az életében, de ma már szó sincs dühkitörésekről, mindent meg tudunk beszélni, tudjuk kezelni. Ez a stabil állapot lassan 2 éve biztosan megvan. Lehet, hogy nem minden autistánál érhető el ugyanez a biztos életszínvonal, de a tapasztalataimból kiindulva abban biztos vagyok, hogy a SPOT módszerrel egy autistát ki lehet hozni, a saját félelmeiből, és nagyon szép fejlődést lehet elérni vele. Nyilván a fejlődés mértéke az eredeti állapotától is függ. Szerintem 3 dolog kell a fejlődéshez: 1: Zoltán módszere és személye a tréningeken, 2:  az autista – aki akarja a javulást, 3: a szülők, közvetlen hozzátartozók, akik szintén javítani akarnak és partnerek a változásban, hajlandóak szembe nézni a nehézségekkel” – mondta Ricsi édesanyja.

Tóth Zoltán és csapata büszkék az elért eredményre, és arra, hogy Ricsi gyógyulását a Heim Pál Kórház gyermek pszichológiai osztályának vizsgálatai is megerősítették.

 

Forrás: bdpst24.hu